Sokáig azt hittem, hogy ha a körülményeim megváltoznak, én is megváltozom. Ma már tudom, hogy a legnagyobb utazás nem országok között történik, hanem önmagunk felé.
A 20-as éveimben váratlanul elveszítettem az édesanyámat. A gyászban megtapasztaltam, milyen érzés, amikor eltűnnek a kapaszkodók, és csak az üresség marad. Később, egy kiégés közeli időszakban, hátizsákkal hét hónapra Délkelet-Ázsiába indultam. Azt reméltem, hogy a távolság majd segít újrakezdeni. Ehelyett arra döbbentem rá, hogy bármerre utazom, a saját történetemet mindig magammal viszem. A félelmeimet, a magányomat, a mintáimat, és ugyanígy a bennem lévő erőforrásokat is.
Ez az élmény alapjaiban formálta azt, ahogyan ma pszichológusként dolgozom. Hiszem, hogy nem a múltunk határoz meg bennünket, de a múltunk megértése nélkül nehéz valódi változást elérni. Ezért áll hozzám közel a sématerápiás szemlélet: segít felismerni azokat a mélyen gyökerező mintákat, amelyek újra és újra ugyanoda vezetnek bennünket, és támogat abban, hogy tudatosabban, szabadabban választhassunk.
A terápiában számomra nem az a cél, hogy gyors válaszokat kapjunk. Sokkal inkább az, hogy olyan biztonságos teret teremtsek, ahol együtt kíváncsian ránézhetünk arra, mi alakította a történetedet, és hogyan lehet azt úgy továbbírni, hogy közelebb kerülj ahhoz az élethez, amelyet valóban szeretnél élni.
